Megbocsátok…

bocsi

Mostanában valahogy divat lett, hogy mindenkinek meg kell bocsátani.

Fordítsunk egy kicsit a nézőponton, és vizsgáljuk a másik oldalról a dolgot: hibázok, megbántok másokat, nem vagyok tökéletes, sőt, nem hozok mindig jó döntést, nem kommunikálok jól, nem vagyok tökéletes partner, nem nevelem tökéletesen a gyerekemet sem – ember vagyok.

Visszatérve a megbocsátó oldalra, jön valaki aki hibázik, én meg végre tudom viszonyítani magam hozzá, óó mennyivel jobb vagyok, figyelj, te kis te, nézd, én annyira/sokkal jobb vagyok mint te, megbocsátok…

A megbocsátással az a baj, hogy a megbocsátó fél nem partneri, mellérendelt, hanem fölényes, fölérendelt pozícióból jön.

Nem felnőtt üzemmódból – azaz, tudom, hogy te sem vagy tökéletes, hiszen én sem vagyok az, senki sem az, hanem – valamiféle szakrálisnak vélt magasságból lenéz a másikra, és ítél – ó, te gyarló, megbocsátok.

Nem megbocsátani kell, hanem elfogadni a másikat, a hibáival együtt.

Ha többször jön, és folyton bánt, eldöntheted, hogy hagyod-e. (ha játszmáztok, és ha úgy érzed, képtelen vagy kilépni ebből, gyanús, hogy a lelkedben a szüleiddel rendeznivalód van, így te is benne vagy abban, hogy a helyzet nem változik – túllépni akkor tudsz majd, ha ezt rendezed, a partneri kapcsolatban pedig a felelősség rád eső részét vállalod – legyen az bármilyen kis rész – ugyanis az indulatok nagyon erős kötést hoznak létre, ha mindent a másikra hárítasz, sosem fog a lelked túllendülni rajta.
A lelkünk mélyebb rétegeiben ugyanis úgy tűnik, értelmezhetetlen, hogy csak a másik volt a hibás, ezt az énvédő mechanizmusaink hozzák be nekünk, hogy könnyebb legyen elviselni a helyzetet.)

Ha te bántottál, és megbántad, egy őszinte “sajnálom” pont elég, főleg, ha szülő is vagy: ne csússz bele egy alárendelt pozícióba, és ne esedezz a gyermeked bocsánatáért.

A gyermekednek úgy kell elfogadnia, ahogy vagy. Számára te vagy „A felnőtt”,nem tudja értelmezni, ha ilyenkor úgy csinálsz, mintha ő lenne a „nagyobb”. Viszont jó ha látja, hogy néha hibázol, de emellett erős felnőtt vagy és nem omlasz össze! (különben ő is követni fogja a példádat, vagy épp ellenkezni próbál vele, azaz, vagy mindenkitől bocsánatot fog kérni, még ha nem is ő a hibás, vagy képtelen lesz elismerni, ha hibázik, mert nem akar úgy járni, mint te)

Röviden:

Kezd el szeretni és elfogadni magadat és a múltadat, a gyerekkorodat, a szüleidet, – ha képtelennek érzed magad rá, ne add fel, tegyél érte – különben minden kapcsolatod megsínyli majd, hogy a múltban élsz.
Fogadd el, hogy a másik úgy és annyit tud adni, amennyit és ahogyan képes rá.
Ha ez nem elég neked, eldöntheted, hogy keresel-e mást. (partnerkapcsolatnál ezt megteheted, szülőkkel nyilván nem – az egyik zárt, a másik nyitott rendszer, erről még később bővebben…)
Ha nem teszel semmit, akkor tudd, hogy te is benne vagy a kapcsolat megromlásában, és a további bonyodalmakban is.

Ha boldog felnőtt életet szeretnél, el kell kezdened tenni érte, még ha néha nem is másoknak, hanem először magadnak kell megbocsátanod, hogy néhány dolgot nagyon eltévesztettél…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.