Szabó Szilvia – családállító tanácsadó

Ha azt mondom, hogy Kevin Spacey az egyik kedvenc színészem, akkor talán már sejtitek is, hogy nagy rajongója vagyok a Netflix-es House of Cards sorozatnak.

Szakmai kíváncsiságomnál fogva utána szoktam olvasni életutaknak, ki honnét, miből érkezik és hová jut: színészek, zenészek, írók, stb.

Visszatérve a napokban bombaként robbanó hírre, miszerint Kevin Spacey több férfit is zaklatott szexuálisan az elmúlt években.: Spacey-ről évekkel ezelőtt jelentek meg magyarul is cikkek, hogy nagyon nehéz gyerekkora volt, az édesapja gyakran terrorizálta a családot, szexuálisan zaklatta Spacey bátyját is. Spacey felnőttként természetesen szeretett volna megszabadulni ettől a rémes múlttól és az apjától is. Felvette édesanyja vezeték nevét és tudatosan mindent megtett azért, hogy apját valahogyan kitegye a szívéből, lelkéből, az életéből. Nem nehéz elképzelni, hogy ilyen gyerekkor után elérkezik az ember egy olyan ponthoz, amikor akár ki is jelenti, hogy nekem nem lehet “ő” az apám, így ő mostantól számomra nem létezik (még a nevét sem tudom viselni) stb.

A fentiek alapján tudatos döntések sorozata rajzolódhat ki számunkra, de mégis mi történhetett a háttérben, a mélyben, a lelkének bugyraiban, illetve milyen törvényszerűségek* hatottak, hathatnak rá, hogy később áldozatból (bár az elérhető információk szerint “csak” a bátyját erőszakolta meg az apjuk) maga is elkövetővé válhatott? (8-10 főnél járunk már, akik molesztálással, szexuális zaklatással vádolják az elmúlt 4 nap alatt)

A családállítás módszere évtizedek óta figyeli, követi és dolgozik a lélek működésének törvényeivel, amik mindannyiunkra hatnak. (akármit is teszünk tudatosan ellene)

Mi történik valójában a lelkemben, amikor megpróbálom kitenni, kitagadni onnan valamelyik (vagy akár mindkét) szülőmet, mert olyat tett, amivel nem tudok mit kezdeni – olyan volt, amilyen én sosem akarok lenni, amilyenné sosem akarok válni?

Mit szól ehhez a lelkem azon része, amelyik pontosan tudja, érzi, hogy én (félig) az ő véréből, sejtjeiből vagyok?

Nem tudok azon változtatni, hogy ő az apám, bármit is tett, bármilyen őrült, brutális legyen, akkor is igaz, hogyha ő nem lenne, akkor én sem lennék. Illetve valaki más lennék. (hiszen akkor anyám valaki mást választott volna, vagy lehet, hogy senkit) Apámnak is köszönhetem, hogy vagyok, hogy itt vagyok, hogy élek. (…)

Képzeljük csak el, hogy mekkora disszonancia keletkezik a lelkünkben: hogyan lehetek én egy normális, értékes felnőtt, ha egy ilyen emberből (is) vagyok,  és még ráadásul én is férfi lettem, mint ő. (az apaságot talán egész életünkben próbálnánk kerülni, ahogy esetleg nem véletlenül nincs Spacey-nek sem gyereke)

Nos, ép ésszel nyilván eljut oda az ember, hogy tagad, hasít, elfojt, hiszen ezt felfogni, feldolgozni (erőből, agyból) lehetetlen. “Egy ilyen ember nem lehet az apám” – mondaná bármelyikünk, így hát távolítom magam a múlttól, az apámtól, mintha nem is ebbe a családba tartoznék, vagy ő nem is tartozna ide, azonban a lélek mélyebb rétegeiben ez nem így működik. (…)

A lélek számára nem létezik olyan, azaz értelmezhetetlen, hogy nekem nem ő az apám. A lelkem emlékeztetni fog rá, hogy hová tartozom, és meg fogja mutatni (sajnos) hogy: “de bizony, hogy ő az apám” (szakzsargonban ezt láthatatlan lojalitásnak hívjuk)- azaz pl. elkezdek idővel úgy működni mint ő, miközben ez volt az utolsó dolog, amit szerettem volna.

Visszatérve Spacey esetérere: ha ilyen, vagy hasonló múlttal, gyerekkorral dolgozunk, akkor nagyon fontos, hogy nem megszépíteni akarjuk azt, ami történt, de nem is lerágott csontként évekig darabokra szedni ugyanazt, hogy ez mennyire rettenetes, attól ugyanis nem lesz jobb. Természetesen nem is arról van szó, hogy idealizálni akarjuk a szülőt, nem bagatellizáljuk el ami történt. Addig igyekszünk eljutni a kliens érdekében, hogy valahogyan bejussunk a sok tagadás, fájdalom, harag alá és a “vállalhatatlan, kibírhatatlan” helyére építsünk valami újat, valami mást. Mintha egy terjedő, fertőzött sebbel dolgoznánk, amiről eddig igyekeztünk nem tudomást venni…feltárjuk, kitisztítjuk, fertőtlenítjük, összevarjuk – lélekműtétet végzünk, ami a szemnek láthatatlan, néha mégis életet ment.

De hogyan építünk valami mást a tagadás, “lehetetlen”, “nem tartozom ide”, “nem vagy az apám” helyére?

Nem kell egyetértenem és elfogadnom amit tesz, tett és nem kell megbocsátanom sem. (a mai divattal ellentétben ez sehová nem vezet, önmagam vállon veregetésén kívül, hogy lám-lám, én mennyire jó vagyok)

Egyetlen tényt kell elfogadnom valahogyan, ami talán egyszerűen hangzik, de ettől még ez a legnehezebb rész: hogy mindezek ellenére ő az, aki ha nem lenne, én sem lennék, és nekem akkor is, minden rettenetes tette ellenére Ő az apám. – akkor, és csak akkor, ha sikerül idáig eljutni, hogy ez gyűlölet és harag nélkül megy, akkor elkezdhetjük leválasztani magunkat a látott mintáról, azaz felépíteni egy új verziót, amiben úgy tartozom a családhoz és úgy vagyok az apám fia, hogy egy “kicsit” mégis másmilyen lehetek. Akkor ugyanis, ha megengedhetem magamnak, hogy a szívemben legyen hely számára, nem kell keresnem őt más férfiakban, és nem kell emlékeztetnem magam folyton, hogy milyen nem akarok lenni (mintha egy hatalmas, mázsás táblát vinnék és olvasgatnék folyton, hogy mit kell kerülni, ami igazából nem is az enyém, valójában nem is az én működésem)

Persze nem tudhatjuk, hogy Spacey lelkében valójában mi van. Azonban sokan tudjátok már, hogy amiről írok, az nagyon is lehetséges, a módszer amit használunk hihetetlen és elképesztő módon tudja megjeleníteni, ami az ember lelkében zajlik, és megmutatni, hogy mennyire nem a tudatos részünk dönt, amikor azt gondoljuk, hogy pontosan tudjuk, mit miért teszünk, mert annyira szeretnénk biztonságban tudni magunkat, és kontrollálni az életünket. Elfelejtjük, hogy nem  csak a tudatos döntésen és nem is  a szerencsén múlik, hogy mi sikerül és mi nem.

Talán távolinak tűnik Spacey története, azonban sajnos a folyamat, a hatások és következmények igen gyakoriak körülöttünk is, még ha a téma nem is ugyanaz. Láthattok akár a saját családotokban elsőre talán teljesen másnak tűnő, de családállítási dinamikák szintjén mégis nagyon hasonló eseteket. “Nem akarok szenvedélybeteg lenni (alkohol, játék-, munkamánia, munkakerülés, stb.) vagy “Nem szeretnék a párkapcsolatomban üvöltözést, megcsalást, játszadozást, ahogy ezt anyámtól/apámtól láttam…”de végül a “majd én megmutatom, hogy lehet másképp is csinálni” tudatos döntés eredményeként azt vesszük észre, hogy valahogy mégis belekeveredtünk a történetükbe, és, hogy nem úgy éljük az életünket, ahogy elképzeltük, ahogy szeretnénk. Ilyenkor csak bízhatunk benne, hogy az életünk nem kártyavárként omlik össze, hanem valamilyen kiutat találunk, még ha ehhez szembe is kell néznünk olyasmivel, amit már rég elfeledettnek, eltemetettnek hittünk. Ehhez tud nagyon nagy segítséget nyújtani (többek közt) a megoldásorientált családállítás.

*ha feltételezzük, hogy ilyenek vannak, márpedig úgy tűnik vannak