Megbocsátok…
Mostanában valahogy divat lett, hogy mindenkinek meg kell bocsátani.
Fordítsunk egy kicsit a nézőponton, és vizsgáljuk a másik oldalról a dolgot: hibázok, megbántok másokat, nem vagyok tökéletes, sőt, nem hozok mindig jó döntést, nem kommunikálok jól, nem vagyok tökéletes partner, nem nevelem tökéletesen a gyerekemet sem – ember vagyok.
Visszatérve a megbocsátó oldalra, jön valaki aki hibázik, én meg végre tudom viszonyítani magam hozzá, óó mennyivel jobb vagyok, figyelj, te kis te, nézd, én annyira/sokkal jobb vagyok mint te, megbocsátok…
A megbocsátással az a baj, hogy a megbocsátó fél nem partneri, mellérendelt, hanem fölényes, fölérendelt pozícióból jön.
Nem felnőtt üzemmódból – azaz, tudom, hogy te sem vagy tökéletes, hiszen én sem vagyok az, senki sem az, hanem – valamiféle szakrálisnak vélt magasságból lenéz a másikra, és ítél – ó, te gyarló, megbocsátok.
Nem megbocsátani kell, hanem elfogadni a másikat, a hibáival együtt.
Ha többször jön, és folyton bánt, eldöntheted, hogy hagyod-e. (ha játszmáztok, és ha úgy érzed, képtelen vagy kilépni ebből, gyanús, hogy a lelkedben a szüleiddel rendeznivalód van, így te is benne vagy abban, hogy a helyzet nem változik – túllépni akkor tudsz majd, ha ezt rendezed, a partneri kapcsolatban pedig a felelősség rád eső részét vállalod – legyen az bármilyen kis rész – ugyanis az indulatok nagyon erős kötést hoznak létre, ha mindent a másikra hárítasz, sosem fog a lelked túllendülni rajta.
A lelkünk mélyebb rétegeiben ugyanis úgy tűnik, értelmezhetetlen, hogy csak a másik volt a hibás, ezt az énvédő mechanizmusaink hozzák be nekünk, hogy könnyebb legyen elviselni a helyzetet.)
Ha te bántottál, és megbántad, egy őszinte “sajnálom” pont elég, főleg, ha szülő is vagy: ne csússz bele egy alárendelt pozícióba, és ne esedezz a gyermeked bocsánatáért.
A gyermekednek úgy kell elfogadnia, ahogy vagy. Számára te vagy „A felnőtt”,nem tudja értelmezni, ha ilyenkor úgy csinálsz, mintha ő lenne a „nagyobb”. Viszont jó ha látja, hogy néha hibázol, de emellett erős felnőtt vagy és nem omlasz össze! (különben ő is követni fogja a példádat, vagy épp ellenkezni próbál vele, azaz, vagy mindenkitől bocsánatot fog kérni, még ha nem is ő a hibás, vagy képtelen lesz elismerni, ha hibázik, mert nem akar úgy járni, mint te)
Röviden:
Kezd el szeretni és elfogadni magadat és a múltadat, a gyerekkorodat, a szüleidet, – ha képtelennek érzed magad rá, ne add fel, tegyél érte – különben minden kapcsolatod megsínyli majd, hogy a múltban élsz.
Fogadd el, hogy a másik úgy és annyit tud adni, amennyit és ahogyan képes rá.
Ha ez nem elég neked, eldöntheted, hogy keresel-e mást. (partnerkapcsolatnál ezt megteheted, szülőkkel nyilván nem – az egyik zárt, a másik nyitott rendszer, erről még később bővebben…)
Ha nem teszel semmit, akkor tudd, hogy te is benne vagy a kapcsolat megromlásában, és a további bonyodalmakban is.
Ha boldog felnőtt életet szeretnél, el kell kezdened tenni érte, még ha néha nem is másoknak, hanem először magadnak kell megbocsátanod, hogy néhány dolgot nagyon eltévesztettél…